Latest Entries

.2013/[…]

Borsos János megnyitóbeszéde

Fridvalszki Márk: „2ND REBORN” című kiállításán:

YouTube előnézeti kép
Techno-Techno

00:00 — 00:55 /

Töksötét van. Csak a vasak led­jei vil­lódz­nak a szín­pa­don. Megszólalnak az első han­gok: sza­rul kike­vert láb­dob, valami szekrény-térben kongó basszus­sal a lábai közt. Viszont a zene­cucc jól szól, a rend­szer kom­presszora kiegyen­líti az arány­ta­lan­sá­go­kat, a hang­erő meg­fe­lelően iszo­nyúan han­gos. Vadember-jelleg van, dülön­gélő mene­te­lés. Felderítés zaj­lik, a bir­tok bejá­rása. Kijelölni a pályát, meg­szá­molni mi, merre, hány méter. A jár­ká­lás mono­ton, nem tudni merre tar­tunk. Arról sem kapunk képet, mek­kora a bir­tok, vagy hogy mióta vagyunk úton. Már-már azt érzi az ember, hogy hülyé­nek nézik. Simán lehet, hogy nem is hala­dunk semerre, csak körbe-körbe valami föld­alatti cel­lá­ban, vagy az iro­dánk­ban a kávégép és a szá­mí­tó­gép között, órá­ról órára, nap­ról napra, évről évre stb. Persze az is lehet, hogy csak a leját­szó akadt be. De a hall­ga­tó­ság mégis elkezd öntu­dat­la­nul dülön­gélni (egye­sek halk, vagy fél­han­gos károm­ko­dá­sok köze­pette elhagy­ják a táncteret).

00:55 — 01:23 /

Felütés indul a dobok közé. Cintányér helyett lánc-csörgés hang, enyhe reverb­bel. A han­got fény­je­len­ség követi egy 500-as stro­bo­szkóp képé­ben, ami a jelen­levők arcába sütö­get. A dülön­gélők bólo­ga­tásba fog­nak. Először kicsit bátor­ta­la­nul, fél szem­mel kör­be­néz­nek, hogy vajon más hogyan rea­gál, melyik tánc­fi­gu­rát választja: a lép­kedős, három­szö­ges dina­mi­kust, vagy az egy hely­ben befe­le­for­du­lós, kif­li­for­májú haj­lon­góst. Láthatólag min­denki bátor­ta­lan kissé, kivá­rásra ját­szik. A hall­ga­tó­ság Conan a Barbáron nevel­ke­dett tag­ja­i­ban talán fel­sej­lik a kép: szűk bar­lang­tér, hősünk fák­lya nél­kül, ádá­zan nyo­mul előre. Valószínűleg üldö­zik, való­színű­leg ször­nyek. Nem lehet tudni a lánc a kezén van, vagy a lábán. A zené­ben új han­gok fel­vo­nul­ta­tása nél­kül, mintha időről időre elrom­lana valami, az izga­lom foko­zása érde­ké­ben. Ilyenkor hősünk a sötét­ben a fal­hoz csa­pó­dik, össze­szedi magát és még ádá­zab­ból feszül neki a menet­nek, hor­kan­tá­sai fel-fel hang­za­nak. Hogy ne legyen annyira egy­szerű, a har­ma­dik elesés után dene­vér­si­ví­tás szerű effekt segíti fel a földről, néme­lyek­nek ezzel hal­vány meg­le­pe­tést okozva, amit eggyel hatá­ro­zot­tabb bólo­ga­tás­sal érté­kel­nek. Figyelmünk egy nap­szem­üve­ges figu­rára terelő­dik, aki zava­ro­dot­tan pász­tázza a körü­lötte levő­ket a par­ket­ten. Szegény párát éppen most rohanja meg a trip hatás­me­cha­niz­mu­sá­nak azon peri­ó­dusa, ami­kor szem­be­sül a körü­lötte levő világ hiá­ba­va­ló­sá­gá­val. Emberünk for­gatja fon­csor alatti sze­meit és bár­merre néz, egyre nagyobb pánik ural­ko­dik el rajta. Mint valami szín­padi műben, látja a min­dent fel­faló hiány­ér­zet alap arche­tí­pu­sait, kosz­tü­mös for­má­ban meg­tes­te­sülni a körü­lötte lévők ismétlődő cse­lek­vé­sé­ben. A ciga­ret­tázó ember, a foly­ton beszélő ember, a magát sehol sem jól­érző ember, az alko­holt ivó ember, a meg nem bocsájtó ember, a pszi­che­de­li­kus dro­go­kat hasz­náló ember. Bármerre néz, nem talál nyu­gal­mat, min­den egyre gyor­suló, véget nem érő ismétlő­désbe mere­ve­dik. Az anyag csi­ko­rogva lif­te­zik fel-le gerin­cé­ben, min­den más szer hatá­sát elnyomva. Nem érzé­keli a ciga­ret­tát, a füvet, a hiá­ba­va­ló­ság őt is kitölti. A zene zaka­tol, a vonat­ról nem lehet leug­rani (egye­sek halk, vagy fél­han­gos károm­ko­dá­sok köze­pette elhagy­ják a táncteret).

01:23 — 02:15 /

Széttorzított pergő hang csat­to­gás min­den máso­dik láb­dobra, ami kiva­sal min­den mást, ami­kor fel­zör­dül. Fogvicsorogtató élmény indul, a csat­to­gás mögött süvítő hang erő­sö­dik fel perió­di­ku­san fűrész­fog alakú LFO gör­bére feszítve, jobb­ról balra kava­rogva. Nem kér­dé­ses, hogy a pergő van visszag­er­jesztve egy effekt­lán­con keresz­tül. A tánc­par­ket­ten maradt kemény mag átlép egy lélek­tani határt. Már senki sem nézi a mási­kat, min­denki befelé tekint és fel­ve­szi az úgy­ne­ve­zett vitorla tudat­ál­la­po­tot, amire a barbár-batár hang­zás kímé­let­len vihar­ként csap le (vissza­térve a Conanos néző­pont­hoz). Viking hajó­kat lát­ha­tunk valami északi vize­ken, ami­ken időről-időre átcsap­nak a több­eme­le­tes hul­lá­mok, a vitor­lá­kat szag­gatja a szél. A rit­mu­sok­ban nem tör­té­nik vál­to­zás. A hét­köz­na­pok­ban elszen­ve­dett fruszt­ráló szi­tu­á­ciók legény­sége egy­más után hul­lik a fel­kor­bá­csolt hul­lá­mok közé, míg a hajó irá­nyí­tása kizá­ró­lag az ele­mek kezébe kerül. Az agy kikap­csol, a test önkí­vü­le­ten túli sámán­tán­cot jár. Az egyén kirá­zó­dik saját sze­re­péből, isme­ret­len útra lép. Napszeüveges bará­tunk fejét lehajtva, egy hely­ben áll, az egyik hang­fal­hoz tapadva, behunyt sze­mek­kel. Egy eddig nem emlí­tett úri­em­ber várat­lan extá­zis­ban kitörve elte­rül a föl­dön (egye­sek halk, vagy fél­han­gos károm­ko­dá­sok köze­pette elhagy­ják a táncteret).

02:15 — 02:58 /

Kiállás. Kialszanak a fények, a teret meg­tölti az ipari méretű füst­gép, vaní­lia aro­má­val spé­kelt tar­talma. Semmit se látni, min­denki magára marad. Elhallgat a láb­dob, nincs basszus, nincs pergő, a helyü­kön múló moraj­lás hal­lat­szik. Egyedül a lánc-csörgés marad, cinné véko­nyo­dik, a fel­üté­sek között meg­nyu­gató, mini­mum 3 ossz­cil­lá­tor által alko­tott, vas­tag szinti sző­nyeg kúszik be. A füst szí­ne­sen kezd el pul­zálni. A hall­ga­tó­ság vadul zihál a vihar utáni csend­ben, hallja saját szív­ve­ré­sét, de nem tér vissza sze­re­pébe, a test jel­zé­sei elhal­kul­nak. A kizá­ró­lag nap­szem­üveg atr­ri­bú­tum­mal ren­del­kező egyén utolsó fohász­ként behunyja a sze­mét, mielőtt kata­pul­tálna a vég­te­len, jeges űrbe, ehe­lyett azon­ban — meg­le­pe­té­sére — egy film­ve­tí­tés indul el a fejé­ben. Nem moz­dul, mégis látja, ahogy halad előre egy bíbor­szín, puha üreg­ben, egy­szer csak egy víz­hár­tya szerű közeg állja el az útját. A vissza­for­du­lás nem opció szá­mára, de az új közeg isme­ret­len­sé­gé­ben mégis óva­tos­ságra inti. Lelki füle­i­vel hallja magát, ahogy egy kér­dés hagyja el a szá­ját: „Ki vagy te?” Némán kimon­dott sza­vai meg­für­de­nek az isme­ret­len­ben és bume­ráng­ként tér­nek vissza hozzá, a kér­désből kije­len­téssé for­má­lódva „Aki te vagy!” — szól­nak. VÁGÁS. Emberünkön nincs nap­szem­üveg, arc­ki­fe­je­zése min­dent tudó, moso­lya akár egy budd­háé. Pislantása nyo­mán vala­hol távol elej­te­nek egy korsó barna és egy korsó vilá­gos sört. Az idő és tér nem léte­zik szá­mára, körül­be­lül még 4 órán át (egye­sek halk, vagy fél­han­gos károm­ko­dá­sok köze­pette elhagy­ják a táncteret).

CENTIZÉS

CENTIZÉS a FaceBookon, klikk!

ICA ICA HUNGARICA

[HUNGARICAKnoll Galéria, Bécs, 2012. június 20-július 31. Benne: The Corporation: Asztal]

Szóval van ez a hülyés­ke­dés, ami sze­rint “a művé­szet az valami más”, nem is iga­zán tar­to­zik hoz­zánk, meg mi se hozzá. Vagy neki. Ez a “művé­szet” (~tetsző­le­ge­sen “ellen­sé­ges” szel­lemi érték) valami “egyéb, ami ter­mé­sze­té­nél fogva gya­nús”, talán ‘régeb­ben’ volt valami értelme vagy haszna, ami­kor a roman­ti­ku­san foly­do­gáló vízek áttetszőek vol­tak, a tájak idil­liek és az ég meg kék, mint a fest­mé­nye­ken annak rendje és módja. Ha már “muszáj”, hát valami kel­lék a művé­szet az IKEA-kisisten oltá­rán, nagy, nyo­mott min­tás füg­göny és pár­na­hu­zat — vagy egy-két köz­téri stuff meg­szo­bo­rá­sá­hoz saj­nos elen­ged­he­tet­len kézügyesség/szélben szálló búbá­na­tos, nőhangú nép­dal­fosz­lány. A szo­bor­nak, ame­lyet az ideo­ló­gi­a­liag zavaró iden­ti­tás­sal élő művész keze ügyes­ke­dik össze, per­sze azért jobb, ha van feje, keze, lába meg kalapja — szó­val valami fel­is­mer­hető alak, mond­juk egy Hortymiklós, eset­leg kamé­leon a hősi osz­lopfőn, a nép­da­los lány meg job­ban teszi, ha térd­fö­lött kezdi csak piros­fe­hér­zöldbe tekerni magát a csár­dás­hoz kán­kán­hoz. Esetleg “ha ez az értel­mi­ségi masz­tur­bá­ció a művé­szet, akkor én abból nem kérek!” — mit is akar­nak ezek a művész­kék, sérült s torz lel­kük lerá­gott csont­vá­zá­nak iPhon­nal leka­pott képe­i­vel. És amit “ezek” művel­nek, nem más, mint egy újabb (min­díg éppen) apropó, hogy végig­ver­jünk az “ingyen­élő­kön”, a kéret­le­nül bele­du­má­ló­kon, és men­jél el dol­gozzá’ inkább, ne fárassz ebbe’ a hőgu­tába’. Vagy letö­röm a kezed, hátadba is állí­tom, ha össze­fir­ká­lod az utcán­kat (Orbánviktor mosoly­gós orcája mégis itt-ott ránk ragyog Budapest bér­há­za­i­nak falain, sten­cil­lel fújva). Ejj, a magá­ról mit sem tudó, avagy önma­gá­val _maradéktalanul_ elé­ge­dett, és e miatt is arro­gáns, gőgös, fenn­hé­jázó, bunkó hülyés­ke­dés Nagyon Magyar. Magyarország elhü­lyült arca ez, ahol az “átgá­zo­lás és a leuga­tás művé­szete” kamion­ról leesett, sör­rel töl­tött műa­nyag faszok­ból és noki­ás­do­bo­zok­ból esz­ká­bált tró­nu­sán völgyhíd-elemekből és Tescós-zacskókból, okosba’ inté­zett pályá­zati dol­go­za­tok­ból for­mált, disz­nó­fejű nagyúr monu­ment­je­ként ter­pesz­ke­dik. Vállán átvetve “% AKCIÓ! % AKCIÓ! %”-sor­min­tájú tóga, jobb kezé­ben (amellyel alattomos-büszkén magá­hoz nyúl — vagy mások­hoz) az a bizo­nyos klasszi­kus, két­ser­penyős mér­leg. Egyik ser­penyő­ben filo­zó­fu­so­kat és egyéb hasonszőrű boga­ra­kat rovás­írás­ból hegesz­tett dár­dá­val ledöfő Szentgyörgy, másik­ban csi­nos, har­ci­gyász­lo­bo­góba cso­ma­golt két­ton­nás nagymagyarország-matrica. Balkezébe’ meg? Na mi más, mint kom­bájn alakú, haj­lék­ta­la­no­kat és kuká­zó­kat — meg úgy álta­lá­ban mind­nyá­jun­kat — sújtó tör­vé­nyek salá­tája (parlagfűszár-zuzalékból készült papírra nyom­tatva) és gőz­ka­la­pács veres­csil­la­gos árva­lány­haj­jal titokzatos-ügynökösen össze­gyó­gyítva. Ja, a szem! Az hazug szeme bizony mara­dék uniós pénz­ből gyár­tott autó­pá­lya­szel­vénybe olvadt egyen-szűzmáriaszobrokkal van födözve. (Haj & Smink: való­sá­gos fos­vány­te­le­ví­ziós udvari gyártmány.)

Szíve sose volt. Agya helyén halál. Continue rea­ding…

.… .



Copyright © 2000–2012. All right! Reserved.

RSS Feed. A lap a the Corporation tulajdonában áll.